Hogyan etessék a jószágot legelő nélkül" Sír a puszta

Biharban jártunk és Hortobágyon. Elkeseredett gazdákkal találkoztunk, akik nem értik, mi történik velük és miért. Legelőik egy részét, egészét, amelyeket évtizedek óta béreltek az államtól, pályázatra hirdette a Hortobágyi Nemzeti Park – ám sokuk egyetlen hektárt sem nyert.

– Az unokáimat támogatom az itteni keresményemből – hallgatom Győrfi Lajos juhászt a Hajdú-Bihar megyei Váncsod határában. – Aztán most lehet, hogy mennem kell.


NEM VONULTAK LE. Mavranyi Zsigmond családi gazdálkodó mintegy 300 birkájával teljes szélességében lezárta a 42. számú főút egy szakaszát Berettyóújfalunál augusztus utolsó péntekén reggel. Az elégedetlen gazda azért választotta a tiltakozásnak ezt a formáját, mert nem nyert az állami földbérletpályázaton, és szeptember elsején át kellett volna adnia az eddig legelőként használt földjét. Nem tette meg. A határidő hétfőn eljött. Több hortobágyi állattartó nem vonult le az állataival, mert képtelenek etetni a legelő nélkül maradt jószágot...


A juhász laka előtt álldogálunk. Két oldalról két kutya csahol, mindkettőt lánc tartja vissza a megkóstolásomtól. Arrébb hodályok, ahonnan juhok bégetése hallik. Amúgy tükörsima táj, legelő mindenfelé. Hamisítatlan Alföld.


– Egyedüli alkalmazott"


– Van egy társam is. Neki két kisgyereke van. Az egyik nemrégen született, a másik négy-öt éves. Lehet, hogy neki is mennie kell.


A harmadik juhász, egyben a 650 juh tulajdonosa, Fábián Zoltán éppen a hodályoknál jár. Nagyapja is juhász volt, ő maga 1978 óta legeltet. Bő évtizede jutott el odáig, hogy meg tudta venni az elhagyatott hodályt, körülötte háromhektárnyi földdel. Ma 650 juha van. Legelőt a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságától bérelt, 50 hektárnyit, erre hajtották ki mindennap az állatokat.


A legelő bérletét a nemzeti park tavaly ősszel ismét kiírta pályázatra. Fábián Zoltán beadta a papírjait – és veszített. A három nyertes egy helyi gazda juhásza, szerelője, traktorosa, akik már fel is ajánlották neki, hogy hajtsa csak ki az állatait nyugodtan a területre. Nekik arra nincs szükségük, ami kevés állatuk van, az legel továbbra is a gazda juhai között, mint eddig. Csak a bérleménnyel együtt járó támogatásra tartanak igényt.


– Tavaszig még kitartok – mutatja Fábián Zoltán a 600 hengerbálát, amit a téli időszakra gyűjtött be. – Aztán számolhatom fel a gazdaságomat.


Váncsodon és a környékén 3300 juh tartja karban a nemzeti park által kezelt legelőket. A januári eredményhirdetés után derült ki, hogy az állatok kétharmadának nincs hová kimennie. A gazdák – Rezes Gábor családi gazdálkodóval az élükön – tiltakoztak, tüntettek, utat zártak le, a legbefolyásosabb kormánypárti politikusoknak írtak levelet. Mindezek hatására vizsgálat indult – amely az országgyűlési választás után zárult le –, és mindent rendben talált. A veszteseknek a legelőket szeptember 1-jéig kellett elhagyniuk – pár nappal a határidő előtt jártunk ott.


XXX


A hodályokhoz vezető bekötőút elején gazdák csoportja vár ránk. A legelő nélkül maradtak egy csoportja. Történetükbe Váncsodon avatnak be, Fábián Zoltán házának a teraszán. Idős gazda szól elsőként, a lánya hozta a találkozóra autóval.


– Dúró Kálmán vagyok, zsákai lakos, 86 éves. Birkáim 1972 óta vannak, SZTK-t 1973 óta fizetek. Ma már 10 ember, köztük négy juhász után fizetem. Hétszáz birka gondját viselem. Egy pályázatot most elbuktam, egy juhászom oda. Ez egy család megélhetése. A következő pályázatról még nem döntöttek, ha azt is elbukom, egy másik juhászt is el kell küldenem. Ez még egy család. Még annyit, hogy most újíttattam fel három hodályt. A palát le kellett vetetnem róla, azt mondták, nem illik a tájba. Helyette piros cserepes tetőt tetettem. Most majd kérhetem rá a bontási engedélyt.


A mellette ülőre néz, most már szóljon ő.


– Papp Zsigmond vagyok, 27 éve kezdtem a juhászatot. 1995 óta ez a főfoglalkozásom. Akkoriban még parcella-karbantartás címen legeltethettem, támogatás egy fillér sem járt érte.


– Nem is volt akkora tolongás a földekért, mint manapság – veti közbe valaki.


– Hát nem. Tavaly januárban hirdették meg először a földeket errefelé, de már áprilisban visszavonták. Aztán újra meghirdették, de már megváltoztatott feltételekkel. Már nem volt szükséges a három év helyben lakás, és az állatállomány meglétét sem nézték a pályázat elbírálásakor.


Papp Zsigmondnak 120 juha van, a pályázatokon nem nyert legelőt. Egy fiatal lány vitte el Berettyóújfaluból, akinek abban az időben bizonyosan nem volt elegendő állata.


– Szabó László vagyok, Mezőpeterdről, roma származású – szól a mellette ülő. – Most 110 juhom van, 11 hektárt használtam. Pályáztam 92 hektárra, nem nyertem. Aki nyert, annak jószága nincs. Itt falun mindenki ismer mindenkit, nem a papír számít, mit írnak bele, hanem a valóság.


A többiek bólogatnak.


– Mihez kezd most"


– A juhokat ki nem hajthatom, mert nincs hová. Bezárom őket a hodályba, aztán amikor éhen pusztulnak, jöhet értük a dögös autó.


Arca érzelmet nem árul el. Nem tudom eldönteni, csupán a pillanatnyi elkeseredettség beszél-e belőle, vagy az elszánás.


– Szülei mivel foglalkoztak"


– Vályogot vetettek. Én többre akartam vinni, meg akartam mutatni, hogy nekünk, cigányoknak is lehet, csak akarni kell, dolgozni, szorgalmasan. Úgy látszik, mégsem lehet.


Pillanatnyi szünet után folytatja a mellette ülő férfi:


– Buj Gyula, Mezőpeterd, 1973 óta juhász, ’95 óta gazdálkodó. 52 hektárra pályáztam a nemzeti parktól. Elbuktam, egy helyi kölyök megkapta, pedig állata nincs. Mezőpeterden a négy juhász közül egy sem kapott legelőt.


– Aki nyert, mivel foglalkozik"


– Egy állatorvosnak könyvel. Mondta is, hogy használhatom nyugodtan a területét, neki csak a támogatás kell. Én nem mondom, hogy ne támogassák azt, aki szintén állatokból akar megélni. De azért az sem járja, hogy én most ötszáz anyajuhval menjek világgá.


Fiatalember szól most mellettem: 

– Rezes Gergely vagyok Váncsodról. Bérlegeltetésben tartok Buj Gyulánál 250 állatot, köztük 20 őshonos, cigája. Pályáztam 86 hektárra, nem nyertem semmit. Pedig azt mondják, a fiatal gazdákat támogatják.


– Nagyon szépen beszélnek, csak éppen nem úgy van – szól valaki a sorból.


A társaság megbolydul, mintha most szakadnának föl az indulatok.


– Ügyvédek, állatorvosok meg a csicskásaik járnak a gazdatanfolyamokra, csakhogy jogosultak legyenek a pályázásra.


– Elég, ha felismerik a kapát meg a gereblyét, aztán már kapják a papírt, hogy ők gazdák is.


– Ilyen megszégyenítése parasztnak még nem volt!


– Aki pedig nyer, az jogosult a támogatásra. Hektáronként 100 ezer forint – említi Rezes Gergely édesapja, a tiltakozásokat szervező Gábor. – Csak a környéken évente összesen háromszázmillió forint. Persze, hogy olyanok is ráhajtottak a földekre, akiknek közük sincs hozzá. Mi meg, akik ebből élünk, hoppon maradunk…


Időközben még egy gazda érkezik, az asztal szélén foglal helyet.


– Hardicsai László vagyok, Váncsod, Rákóczi utca 13. – szólal meg biztatásomra. – Negyvenkét éve gazdálkodom, egykor 80 juhom is volt. A feleségemmel együtt öt tehenet tartok, összesen négy hektáron. Amikor meghirdették a földet, amit addig használtam, telefonon azt mondták a nemzeti parknál, hogy öt hektár alatt pályázat nélkül is köthetnek haszonbérleti szerződést.


– És megkötötték önnel"


– Nem kötötték meg – nyújtja át a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságának fejlécét viselő levelet. Az indoklás szerint azért nem nyert, mert az általa addig használt föld egy nagyobb birtoktest része lett. Aláírás: Szilágyi Gábor igazgató. – Én nem akartam többet, csak azt a négy hektárt, amit eddig is, hogy megéljek – hajtja le a fejét.


Mondanom kellene valami biztatót, de nem merek semmit, legalább én ne csapjam be.


– Gyerekei vannak" – kérdezem végül.


– Három fiam. Egynek van munkahelye, kettő közmunkás.


XXX


Ebes felé indulunk, némi kerülővel, egy közeli falun, Furtán keresztül. Dúró Kálmán lánya megy előttünk az autóval és áll meg a Sáros utca 5. előtt. Az épület bejáratát, udvarát felverte a gaz.


– Idén tavasszal láttam itt először egy fiatalembert – válaszolja érdeklődésemre a szembe szomszéd, Vajda Barnabásné. – Azóta egyszer-kétszer járt itt. Ilyenkor mindig odaadom neki a postáját.


– Az egyik berettyóújfalui nyertes könyvelőjének a fia – hoz képbe Dúró Kálmán lánya. – Debrecenben lakik, panelben. Állata nincs, ám bejelentkezett, hogy jogosult legyen a pályázásra. És felvehesse a támogatást.


Ebesen Szilágyi László vár bennünket. Elszántnak tűnik, amit nem is csodálok, hiszen a semmiből építette fel a gazdaságát. Eddig 150 hektárt bérelt, most három tagban hatszázra pályázott, végül semmit sem nyert. A falu határában 40 marhája van, Hortobágyon még 240, és 550 juha...


XXX


Sajtárral a kezében lépked az autó előtt egy fiatalasszony a félhomályban. A Dinnyés tanyán járunk, a Hortobágy túlsó felén. Mire ideértünk, beszürkült, ám Szilágyi László ragaszkodott hozzá, hogy Tóth József gazdaságába is eljöjjünk, nehogy rajta ragadjon, csak a saját bajával törődik.


– Négyszázhetvenhat szarvasmarha – vezet végig a gazdaságon Tóth Erika, a gazda lánya. – Velünk és az alkalmazottakkal együtt körülbelül tíz család megélhetése. Ennek lehet most vége.


Karámok hosszú sorát járjuk végig, belőlük mindenünnen tehén- és bikafejek kandikálnak elő. Arrébb silózó, trágyatározó, fejőház, hűtő.


A Tóth család a nemzeti parktól 120 hektár legelőt bérelt. Ezt a területet hirdették most meg úgy, hogy hozzácsaptak még 50 hektárt a határból. Tóthék megpályázták, akárcsak egy 130 hektáros legelőt és három nyolchektáros szántót. Összesen tehát öt pályázatot nyújtottak be – egyet sem nyertek meg.


Ezt már a család fejétől, Tóth Józseftől tudom, akivel a teljes sötétség beálltával a konyhába ültünk be.


– Mit mondtak, miért nem"


– Azt mondták, nem csatoltam a pályázati anyagomhoz a lakcímkártyám másolatát.


– Hiánypótlásra volt lehetőség"


– Nem volt.


– Ezért mehet tönkre a gazdasága"


– Ezért.


Tóth József 24 évvel ezelőtt vásárolt a tanyán egynádfedeles hodályt, ahol a háromszáz birkáját elhelyezte.Azóta építkezik, bővít, korszerűsít – állami támogatásból,saját tőkéből, hitelből.


– Akik nyertek, azoknak mennyi állatuk van"


– Egy fuvarozó vitte el a 170 hektáros területet. Van neki négy szarvasmarhája és négy bivalya. Igaz, azóta állítólag már bővítette az állományát. De azt kérte, hogy legeltessek továbbra is én a területen, mert ha senki sem használja, akkor elhanyagolódik, és nem kapja meg a támogatást.


– A támogatást megosztaná önnel"


– Nem osztaná meg, de nem is mennék bele ilyesmibe. Ez ugyanis szabálytalan.


– Akkor mit tesz"


– Vettem hatvan üszőt.


– Ezt most komolyan mondja" Hiszen nem nyert egyetlen hektár földet sem.


– Nem nyertünk, de nem fogadjuk el az eredményt. Feljelentést tettem, a területet pedig nem adom át.


– És mivel biztatja az ügyvédje"


A férfi magabiztossága mintha megtörne:

– Az az igazság – mondja végül –, nem sok jóval. Azt mondja, úgy alakították a törvényeket, hogy az ilyesmi szabályszerű legyen.






Cikk megjelenésének dátuma: 2014. 09. 08.
Cikk forrása

© 2013 Kié legyen a föld?