Egy különös pálfordulás margójára

Egy különös pálfordulás margójára

Korábbi tevékenységének ismeretében Ángyán József tisztességét, jóakaratát, a környezetvédelem, a „zöldmezőgazdaság” iránti elkötelezettségét, a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet élén végzett szakmai munkáját kétségbe nem vonhatjuk.

De akkor miért az ellenséges retorika, a nagy felháborodás, milyen sérelem érhette Ángyán Józsefet, hogy elkeseredettségében elszabadult hajóágyúként tör-zúz" A sejthető ütközőpont szakmai: nevezetesen az, hogy az Ángyán József által képviselt, a környezet- és természetvédelmet előtérbe helyező s az „iparszerű” mezőgazdálkodást határozottan elvető elképzelés a reálpolitikai szükségszerűségekkel megalkudni kénytelen hivatalos agrárpolitikával jelenleg nem minden elemében illeszthető össze, s az ángyáni vízió maradéktalan megvalósulása esetén hetven éven belül immár negyedszer zilálódna szét a magyar agrárium termelési struktúrája.

A feltételezést természetesen indokolni illik, s ehhez legalább 1945-ig kell visszatekintenünk. Az ekkor (a kommunista párt hatalommegragadási céljából) végrehajtott földosztás során 642 ezer család jutott átlagosan 2,9 hektár földhöz, s ezzel megszűnt a megelőző korszakot jellemző földesúri nagybirtokok rendszere.

A nagybirtokrendszer helyén kialakuló törpe- és kisbirtokok túlnyomó többsége hatékonyan működő mezőgazdasági struktúra megteremtésére nem volt képes, a mezőgazdasági termelés volumene drasztikusan visszaesett, és néhány év alatt 250 ezer gazdálkodó hagyta el a földjét. Az 1945-ben létrehozott üzemi struktúra felszámolására az 1959. évi VII. törvény alapján került sor, amikor a hatalom termelőszövetkezetek létrehozását határozta el, és három év alatt a gazdálkodókat szinte kivétel nélkül nagyüzembe kényszerítették.

A kollektivizálás alapján a földbeviteli kötelezettség mellett a belépő tag köteles volt minden egyéb termelőeszközét is a termelőszövetkezetbe bevinni, illetve a termelőszövetkezet tulajdonába adni, ami azt jelenti, hogy a gazdát (drámai jelenetek közepette) nemcsak földjétől, de háziállataitól, munkaeszközeitől, szerszámaitól is megfosztották.

Nem feledve a termelőszövetkezetek kierőszakolásának gyomorforgató gyakorlatát, el kell ismernünk: 1960 és 1985 között (a mezőgazdaság iparosításának fő időszakában) a termelői hatékonyság nőtt, hazánk a mezőgazdasági termékekből ismét önellátóvá vált, sőt, számottevő exportárualapot is képezett, ami nagyban hozzájárult az ország devizamérlegének javításához, hatékony és mindkét fél számára előnyös együttműködés valósult meg a nagyüzem és a háztáji gazdaságok között, s a falvakat viszonylagos anyagi jólét és szociális biztonság jellemezte.

A rendszerváltáskori agrárpolitikának két bevallott törekvése volt: a földtulajdonviszonyok átalakítása a termőföld termelői magántulajdonba adásával és a mezőgazdaság vállalati rendszerének átalakítása a családi gazdaságok javára. Ezek azonban (nem bevallottan) egy téeszátalakulásba rejtett földosztást, kárpótlást és a termelőszövetkezeteknek mint termelési struktúrának a szétzilálását jelentették. Az 1991 és 1993 között meghozott törvények szerint fel kellett mérni és fel kellett osztani a szövetkezet vagyonát, és ennek alapján üzletrészeket kellett megállapítani mind a tagok, mind pedig a kívülállók (a volt tsz-tagok, illetve örököseik) számára. (Azt, hogy a szövetkezetekből korábban eltávozottakat is részesíteni kellett a vagyonból, kárpótlási célnak tekinthetjük.)

Az új rendszer a szövetkezeti tulajdonú földek kétharmadát és a szövetkezeti mérleg szerinti vagyon egyharmadát vette igénybe. A tényleges átalakulás a hazai privatizációnál megszokottak szerint a politikai hatalmát gazdasági hatalommá átmentő késő kádárista agrárelit akarata szerint zajlott le: a téeszmenedzsmentek kimazsolázták a termelőszövetkezetek legértékesebb vagyonelemeit, a tulajdonosváltás során szétaprózott föld az új tulajdonosok krónikus pénzhiánya miatt tőkeerős személyekhez vagy vállalkozásokhoz vándorolt, s így nem az agrártermelésre újonnan vállalkozóké, hanem a belföldi spekulánsoké lett; a földtulajdon és a földhasználat szétvált.

Bár 1993-ban a Magyar Demokrata Fórum szakértői (így e sorok írója is) sorra tárták fel a termelőszövetkezetekben zajló vagyonnevesítés visszaéléseit, az elkészült szakértői anyagok alapján történő számonkérésre az MDF-nek a ’94-es választások után hatalma nem maradt, a szabad demokraták által birtokolt sajtóhatalom pedig gondoskodott arról, hogy a koalíciós társ, az MSZP pártklientúrája által elkövetett visszaélések rejtve maradjanak.

Az agrárium nehézségeit csak tetézte a kereskedelmi és feldolgozóipari monopóliumok térnyerése, amelyek a termelői szint jövedelmeit nagymértékben lefölözik, valamint a 2004. évi EU-csatlakozás, amely alapvetően megváltoztatta a piaci helyzetünket és a támogatások rendszerét, s mindez a mezőgazdaság résztvevőit és a vidék társadalmát felkészületlenül érte.

És akkor térjünk vissza az ángyáni kijelentésekhez, és tekintsük át a konkrét ütközőpontnak vélt állami földbérletek ügyét. Hazánkban jelenleg az állam uralkodik a legnagyobb földterület felett: az összesen 7,768 millió hektáros hasznosítható mezőgazdasági területből mintegy kétmillió hektár sorsáról dönt a Nemzeti Földalapon keresztül. Bár ennek csaknem kétharmada erdő, tizede pedig egyéb, nehezen hasznosítható terület, itt található az a nagyjából félmillió hektáros, elsősorban az egykori állami gazdaságok által használt, kiváló minőségű szántóterület is, amely jelentős tényező a hazai földpiacon. Ángyán elképzelése szerint ezt a szántóterületet a lehető legrövidebb időn belül „kicsatornázzák” a kedvezményezetteknek, mindenekelőtt a családi gazdaságoknak.

Ezeket a földeket azonban természetesen ma is bérlik, elsősorban az úgynevezett profitorientált nagygazdaságok, de összességében 1400-1600-ra becsülhetjük azoknak a gazdaságoknak a számát, amelyek kisebb-nagyobb bérelt állami területen tevékenykednek.

Márpedig ha ezek a gazdaságok állami földbérlet hiányában bedőlnek, s ezzel ismét szétzilálják a termelési struktúra egy részét, az a hazai élelmiszer-ellátásban nehezen kezelhető áruhiányt okozna, munkanélküliek ezreit jelentené, az új családi gazdaságok tőkefeltöltését igényelné, továbbá a nagy cégek által fizetett földbérlet pénzösszegének elmaradása érzékenyen érintené a költségvetést. Ezeket a kockázatokat a reálpolitika manapság nyilvánvalóan nem vállalhatja.

S aki reálpolitikusnak szegődik, annak igencsak meg kell fontolnia, ha „maffiacsaládok”, „oligarchák”, „zöldbárók” koalíciójáról beszél a mélyebb történeti összefüggések megmutatása helyett.