Az Ángyán - kultuszról

A kormány utálói – akik ma a politizáló népesség túlnyomó többségét alkotják – általában mély tisztelettel övezik Ángyán Józsefet mint velejéig tisztességes embert, aki fölfedezte, hogy a fideszesek a földeket a pereputtyuk között osztják le, és ezt ki is beszéli.

Ángyán professzor – megjegyezzük: nem közgazdász, hanem agrármérnök és ökológiai szakértő – a Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára volt, amíg le nem mondott. Nevéhez fűződik a „demográfiai földprogram”, amely az államnak ad elővásárlási jogot az eladásra kínált földekre, az állam pedig helyben lakó természetes személyeknek, kisbirtokosoknak, illetve fiataloknak adja tartós, öröklődő bérletbe.

Mert most a földek nyolcvan százaléka kapitalista társaságok (horror!) tulajdonában van, ezeket pedig csak a profitszerzés érdekli. Ángyán professzor szép tervét egy elmélet szerint a nagybirtokosok és a nekik hitelező, tehát a föld érintése nélkül pénzt kereső bankok torpedózták meg. (Lassan kétszáz éve, hogy valami Széchenyi azt javasolta: a földtulajdonról ne demográfiai alapon rendelkezzék az állam, hanem legyen olyan áru, mint minden más, mert a gazdálkodáshoz hitel kell, és azt csak úgy lehet fölvenni, ha van mire.)

A tervből annyi megvalósult, hogy az állam rendelkezik a föld elosztásáról, de mivel ez az állam iszonyatosan gátlástalan és erkölcstelen, természetesen a kegyeltjeinek kedvez, nem pedig random falusi fiataloknak. (Ez meg a másik elmélet.)

Ángyán professzor – többek között Budai Gyula, a katonai ügyészből lett agrárszakember és gazdavezér harcostársaként -  már 2005-ben egységesen, tudatosan gonosz stratégia részének látta az „iskolák és posták bezárását”, „a közlekedési hálózat leépítését” (pedig ekkor még nem zártak be szárnyvonalakat) és „a mezőgazdaság megfojtását”.

Gondolkodásában tipikus módon egyesül a(z akkori) magyar értelmiség, illetve az államfüggő középosztály „konzervatív” részének nagy hányadára jellemző antikapitalizmus és sajátosan magyar poszt-antikommunizmus (egyszerűen: az MSZP bármilyen irracionális gonoszságra képes, mert kommunista, a Fidesz pedig defaultból erkölcsös, mert  nem kommunista).

Mindebben könnyen fölfedezhető az 1930-as évek különféle magyar agrárszocialista áramlatainak öröksége. Erre települt rá – mivel csakugyan tudós szakemberről van szó – egy posztmodern ideológia, mely például a Vidéki térségek európai chartájában (1996) ölt testet. Az Európa Tanácsnak ebben a dokumentumában  sajátosan találkoznak  a nyugat-európai civilizatorikus törekvések (ott ugyanis a mezőgazdaság nagy termelékenysége és ebből fakadóan higiénikus mivolta már lehetővé teszi, hogy az ökológiai és esztétikai szempontokkal is törődjenek) az új-európai, nevezetesen lengyel érdekérvényesítésssel (a rapportőr lengyel volt).

Az ottani mezőgazdaság köztudomásúlag kis termelékenységű lévén a népességnek még pl. Magyarországhoz képest is óriási hányadát foglalkoztatta, nagy részben kis- és törbebirtokosként. Így az iparszerű, nagyüzemi jelleg kvázi megbélyegzése, legalább politikai korlátozása, a lelkifurdalás fölébresztése valamennyit javította a honi gazdálkodók esélyeit olyan időben, amikor nem lehetett számolni azzal, hogy a termelékenység növekedésével felszabaduló munkaerőt hamar lekötik más szektorok.

A Fidesz gazdamisztikája valószínűleg megelőzte Ángyán politikai fellépését (emlékezzünk Orbán és Kövér 1997-es lázas aktivitására a földtulajdon-népszavazás ügyében), de a Gyurcsány megjelenésével hirtelen újra nem lefutottnak rémlő politikai állóháborúban kapóra jött egy tiszta lelkű megszállott, aki ugyanazt a szavazatmaximáló szöveget a legcsekélyebb machiavellizmus nélkül, őszinte meggyőződésből, értelmiségi stílusban tudja elmondani.

A másik politikai oldalon állók meg ugyanezek miatt nem tudtak haragudni Ángyánra, látszott rajt a jó szándék, nézeteit elkönyvelték idealizmusnak, amiből olyan nagy baj nem lehet. A városi ember is szereti a tiszta környezetet, a jaó magyar élelmiszert (illetve amit annak hisz), és becsüli a dolgos gazdát, akire az Unió – városi ember számára kibogozhatatlan előzmények után – kitüntetetten sok pénzt szeret költeni. Ám tegye, jobb, mint ha nincs ennivaló.

De olvassuk el a mai Népszabadság-interjút.

Ezt ma, Magyarországon nyugodtan ki lehet mondani úgy, hogy a hallgatóságnak arcizma se rezdül, sőt bólogat: hát, hát, hát ez felháborító, milyen igaz. De ha lefordítjuk józan fogalmi gondolkodásra, azt jelenti, hogy a kis és közepes egyéni gazdaságok termelékenysége negyede a kapitalista agrárvállalkozásokénak. És Ángyán professzor szerint nem ez a baj, sőt botrány, hanem fordítva: hogy a kapitalista agrárvállalkozások négyszer termelékenyebbek.

Nem azért kell – ám legyen – farmergazdaságokat kialakítani, hogy az egyéni gazdák minél többet termeljenek és meggazdagodjanak, hanem hogy minél többen egyáltalán dolgozzanak. Hogy minek, és hogyan lehet rákényszeríteni a világ fennmaradó részét a termékeik megvételére, azt csak a sátáni, spekulatív kételkedők feszegetik. Aki falun lakik, foglalkozzék mezőgazdasággal, és mivel nagyon sokan laknak falun, foglalkozzanak nagyon sokan mezőgazdasággal. Biztos el tudják adni, amit – ők sokan, rossz termelékenységgel – megtermelnek. A másik út: „dél-amerikai modell”.

Mindez rémületes butaság, de ha már modellezünk, megjegyezzük, hogy amit Ángyán professzor ezzel szemben akar, az meg nem európai, hanem orosz modell: a cári Oroszorság gazdasága alapult azon az elven, hogy nem jó növelni a mezőgazdaság nagybirtokon kívüli részének termelékenységét – magyarán megbolygatni a paraszti szegénységet -, ugyanis akkor nem lesz, ami felszívja a munkaerőt. Közben a föld 10 százalékán működő kapitalista nagybirtokok termelékenysége sokkal nagyobb volt, lehetővé tette az agrárexportot, így a tőke felhalmozódását és a eredetileg szerény ipar gyors – bár állami ellenőrzés alatt álló – növekedésének megindulását.

Kár, hogy volt egy kis szekta, mely úgy vélte, véget kell vetni az igazságtalanságnak – ahogy Ángyán professzor fogalmaz – a „spekuláns tőzsdeérdekeltségek által dirigált, összeomlásra ítélt régi világnak”, és ez sikerült is neki oly módon, hogy felszámolta a földtulajdonlásban még fennálló egyenlőtlenségeket.

De ettől nem lett jobb.

Nem kétséges, hogy a mostani új földosztásnak az erkölcshöz semmi köze, de Ángyán professzor víziója a szegénységet – ennélfogva a fejletlenséget, tehát a szabadság tömeges hiányát konzerválja, és mint ilyen, végtelenül kártékony. A romboló hatást csak súlyosbítja, hogy erkölcsileg az első lépésben igaza van. A legszörnyűbb igazságtalanságok abból az erkölcsi felháborodásból lesznek, amit nem kísér a következmények végiggondolása.