Város és vidék közös sorsa

„Város és vidék közös sorsa

(gondolatok az ország állapotáról, földügyekről, magán- és közérdekekről, hatalmi manipulációról és felelősségről)”[1]

Ángyán József[2]

Kedves Barátaim! Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit, köszöntelek Benneteket. Sok ismerős, jó arcot látok, jó ilyen közösségben lenni. Sok olyan helyen megfordultam az utóbbi nyolc évben, ahol nem mondhattam el ugyanezt a társaságról. Köszönöm mindazoknak, akik megszervezték ezt a találkozási és gondolatcsere-lehetőséget. Egyetértve Kukorelli Istvánnal, kevés manapság az olyan alkalom, ahol valóban meghányhatnánk-vethetnénk a dolgainkat. A népfőiskola megfelelő keretet adhat az ilyen – sorskérdéseinkről, a közösség ügyeiről együtt-gondolkodó – fórumoknak. Szükségünk van az ilyen civil összejövetelekre, hiszen a helyzet túlságosan súlyos ahhoz, hogy megengedhetnénk magunknak a hallgatás és bezárkózás luxusát. Ezt persze az úgynevezett politikai elit, a pártok és parlamenti frakcióik vezetői nem egészen így látják. Nem mintha ez magyar sajátosság lenne a „nagypolitika” részéről. Engedjék, engedjétek meg, hogy - mielőtt a közvetlen témámra térnék - ennek szemléltetésére idézzek egy egészen más kultúrkörből származó irományból néhány olyan gondolatot, amelyek a dolgok – köztük a föld, a vidék ügyeinek - hátteréről is sok mindent megmagyaráznak.

Az Egyesült Államokban, egy bizonyos Noam Chomsky, a Massachusetts Institute of Technology professzora a „Hogyan is működik a világ...„ című könyvében, egyebek mellett a hatalmi manipuláció eszközeiről is ír.[3] Ezzel kapcsolatban, az utóbbi időben az interneten is forog egy neki tulajdonított, de eredeti változatában[4] Sylvain Timsittől származó „tízparancsolat”.[5] Nos, hogyan is működik ez a világ" Mik is a hatalmi manipuláció alapeszközei" Néhány pontot emelek ki ezek közül, mert úgy érzem, hogy ide illenek.

1. pont: „Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében el kell vonni a figyelmüket a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.”

2. pont: „A nép úgy kell, hogy tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében, elsősorban a média segítségével hamis riasztások, és nem létező fenyegetések tömkelegét kell az emberekre zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezdenek. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg. Hálásak lesznek, és önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.”

3. pont: „A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a fehér propagandát, vagyis a nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat, a szürkét, vagyis azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt, és a feketét, amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak. Ezek karöltve azon kell dolgozzanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentse a nemzet feje felől.”

Hátborzongató nem" Mint hogyha felismerhetők lennének az eszközök nálunk is, ha jól érzékelem a helyzetet. De folytatom. Jöjjön még két pont arról, hogy hatalmi szempontból kellenek-e gondolkodó emberek"

5. pont: „Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban kell, hogy megfogalmazzák az üzeneteiket. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naiv lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.”

7. pont: „Az embereket a legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet. Tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.”

Ez az oktatás és képzés minden szintjére értelmezhető - Magyarországon is. Elég tehát, ha - pl. a „duális szakképzés” jelszavával - összeszerelő és fogyasztó „biológiai robotokat” képez az iskola a nagy tőkeérdekeltségek számára. A lebutított, igazodó, kiszolgáltatott bérmunkás nyáj ráadásul mindig könnyebben irányítható, manipulálható. Íme, az erre vonatkozó szentencia.

9. pont: „A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként, ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.”

Nos, azt hiszem, hogy a kormányzó politikai „elit” kommunikációs és hatalmi stratégiája a társadalmi manipuláció e 10 parancsolatát lassan tökélyre fejleszti. Szükség van hát ilyen szemnyitogató fórumokra, mert úgy tűnik nekem, hogy a hatalom inkább a Chomsky és Timsit által pontosan leírt módszerekre, mintsem a közösséggel folytatott tényleges párbeszédben megszülető megoldásokra támaszkodik. Számomra pl. döbbenetesen ezt jelzi miniszterelnökünk közelmúltban adott egyik rádióinterjújának az a részlete, amit aztán más alkalommal is megismételt, hogy míg „Európa számos országában akár hónapokig, évekig elvitatkozgatnak” egy-egy probléma megoldásáról, addig mi, ha kell „akár néhány nap alatt alaptörvényt is tudunk módosítani”, és ez „nekünk komoly versenyelőnyt jelent” – szó szerint így mondta. Tarthatja valaki azt versenyelőnynek, hogy egy okos központ, egy „bölcs vezető” megmondja, hogy mi a helyes irány, és erről nem nyitunk vitát..." Kár itt vitatkozni, az időt húzni..." A Parlamentben a törvénytervezetek részletes plenáris vitája – e szemlélettől bizonyára nem függetlenül - már meg is szűnt. Nos, azt hiszem, egy ilyen közegben ennek egyetlen ellenszere az lehet, ha minden erővel az ellenkezőjét próbáljuk megtenni, vagyis olyan fórumokat teremtünk, ahol értelmes emberek megbeszélik a közös ügyeket.

Néhány gondolat a félelemről. Véleményem szerint is az az egyik legnagyobb problémánk, hogy egyfajta – az 50-es évekből jól ismert - fortélyos félelem igazgatja ismét az életünket, hatja át a társadalmat.  A „három majom magatartás” - nem látok, nem hallok, nem beszélek – ismét kifizetődőnek tűnik egy olyan rendszerben, amelyben legmagasabb szintről nyilvánosan elhangozhat pl. az a mondat, hogy „Aki tisztességesen viselkedik, (azaz gondolkodás és kérdezés nélkül mindent végrehajt!) és megsebesül a csatatéren, azt kihozzuk, de aki nem, arra mi is lőni fogunk!” Ebben a közegben csak az öngyilkos-jelölteknek lehet ellenvetése vagy akár kérdése, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, a munkahely lehetséges elvesztésétől, a család és a gyermekek jövőjének veszélyeztetésétől való félelem irányítja a szavakat és a tetteket.  

Mégis hiszem: lehet, hogy közvetlenül nem, de hosszabb távon mindenképpen kifizetődőbb, ha félelmeinket legyőzve a nyilvánosságot, az egyenes utat és az igaz beszédet választjuk.  Lehet Bibóig,[6] de sokkal messzebbre is visszamennünk, ha ehhez bíztatást akarunk kapni. Álljon itt pl. az a két évezredes bátorítás, amelyből én is időnként erőt szoktam meríteni:

„Abban az időben Jézus azt mondta apostolainak: - Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, ami ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön!” (Mt. 10, 26-33.)

Úgy vélem, hogy aki hisz, annak azért, aki nem, annak egyszerűen egy kétezer éves bölcsességként érdemes ezen elgondolkodni. Még akkor is, ha Ady 103 évvel ezelőtt írt, ám kísértetiesen a máról is szóló sorai szerint:

„Seregesen senkik jönnek, megrabolnak, elköszönnek gúnnyal, szabadon, mi bennem gyűlt, mindenkié a vagyon. Mind a szépet, amit hoztam, s ami új, nagy, átkozottan sok, pazar ige: úri, léha nullák raja söpri be.” (Ady Endre, 1911.)[7]

Nos, ez a gondolat visz át előadásom közvetlen témájához, a földügyekhez.  Egyebek mellett ezek is annak a nálunk immár több évtizede zajló gátlástalan rablófolyamatnak a tüneteiként jelzik egy félfeudális, korrupt rendszer kialakulását, amely a „rendszerváltást” közvetlenül megelőző és az azt követő időszakra - az eredeti tőkefelhalmozás, a megkésett „magyar vadkapitalizmus” megjelenésének és térhódításának időszakára - nyúlik vissza. E folyamatban annak eldöntése történik hosszú időre, hogy ki lesz fenn, és ki lesz lenn. Egy gazdasági, hatalmi dinasztiaépítő, mohó zsákmányszerző csoport eredeti vagyongyarapításának vagyunk tanúi, amihez a - korábbi kapcsolati, hálózati tőke és a hatalmi pozícióból fakadó - közvetlen befolyásolási eszközök és bennfentes információk gátlástalan felhasználása kiváló lehetőségeket teremt. A magánvagyonok gyarapításának legegyszerűbb módja a közös kasszák megrablása vagy a nemzet közös vagyonának széthordása, amit generációk során apáink és nagyapáink fölhalmoztak. Ez a folyamat Németh Miklós kormányától, a spontán privatizációtól indulva egészen máig zajlik, és már szinte nem maradt semmi közös vagyonunk.

Súlyosbítja az ennek a folyamatnak egyébként is teljesen kiszolgáltatott gazdatársadalom és vidék helyzetét, hogy ez az eredeti tőkefelhalmozás nálunk időben „egybecsúszott” a multinacionális tőke elképesztő, világméretű befolyás-növekedésével.[8] Ezt a folyamatot egy olyan „modern kétpártiság” kialakulásaként lehet leírni, amelyben az egyik oldalon a globális és helyi „rezidens” – az ország közös kirablását előkészítő és a hasznon azután megosztozó – „nemzeti” nagytőke érdekei, a másik oldalon pedig a - családtól a nemzetig terjedő - helyi közösségek érdekei és értékei állnak.[9] [10] Ez a „kétpártiság” akkor válik a közösségek szempontjából igazán fenyegetővé, ha az állam, amit a közösségek éppen azért hoztak létre és adójukkal azért tartanak fenn, hogy környezeti és társadalmi („öko-szociális”) szempontok mentén önvédelmi korlátokat állítson a hontalan tőke mozgása köré, nos ha ez az állam átáll a tőke oldalára. Ezt a háborúban „dezertálásnak” hívják, aminek a „dezertőrre”, az áruló átállóra nézve igen súlyos következményei vannak. Úgy tűnik, hogy Magyarországon éppen ezzel a helyzettel szembesülünk, vagyis az államhatalom immár 2-3 évtizede a gátlástalan zsákmányszerző érdekcsoportok fogságában van, azok igényeit látszik minden intézményi, jogi, gazdasági eszközével kiszolgálni. Ennek jeleit egészen közelről magam is láttam.

Nem gondolom persze azt, hogy ez csak a jelenlegi kormányzó elitre lenne jellemző. Sőt meggyőződésem, hogy egy egységes gazdasági maffiahálózat van a háttérben, ami mai hatalmát, politika- és államirányító erejét a nemzeti vagyonunk rendszerváltást közvetlenül megelőző és máig tartó gátlástalan széthordásával, az ország kirablásával alapozta meg. Ennek tagjai, a „nagyfiúk”, akik ma dirigálják az életünket, ezt nem gazdasági zsenialitásuknak köszönhetik, hanem „jókor, jó helyen” voltak, és belső gátlások nem akadályozták őket a többiek megrablásában. Hogy rendszerváltás címszó alatt mi is történt, az külön fejezet lehetne a történelmünkben, és megérett arra a helyzet, hogy ezzel kapcsolatban valóban komoly vizsgálat induljon, részletes elemzés szülessen, és megkezdődjön végre az elszámoltatás. Mindenesetre, ha egy ilyen gátlástalan oligarcha-társaságra, háttérből irányító „keresztapákra” és az őket – „nappalos és éjszakás műszakban” egymást váltó - kiszolgáló politikai elitre akarnánk rábízni a továbbiakban a sorsunkat, akkor nagy bajba kerülünk. Az erkölcs és a jog tökéletesen elválnak egymástól, a jog leválik erkölcsi talapzatáról - legalábbis a parlamentben folyamatosan ezzel kellett szembesülnöm. Budai Gyula replikázott ott gyakorta pl. azzal, hogy egyszerűen fogalmazva „te is loptál”, vagy úgy, hogy „tessék bírósághoz fordulni”, hiszen tudta, hogy a jogalkotó maga fogalmazta bele a törvénybe a disznóságot. „Nem szokványos, de törvényes.” Ez a mára klasszikussá érett kijelentés Suchmann Tamástól, az egykori ÁPV Rt-t felügyelő szocialista minisztertől, formálisan tehát egy másik politikai kör reprezentánsától származik. Ám ha szabad ismét megjegyeznem, a körök ugyanazok, és a módszerek is ugyanazok.

De hogyan is történik ez, mi az állam átvételének, „belakásának” módszere" Tapasztalataim szerint pontos a Transparency Internacional azon helyzetleírása, amely szerint a korrupciónak egy egészen újfajta, „korszerű” módszere alakult ki Európában, különösen térségünkben, a volt szovjet érdekszférában. Napjainkra a korrupciónak egy olyan új szintje jött létre, amelyben már nem az állami hivatalnokot vagy a döntéshozót kell - a régi, elavult, „fatengelyes”, szocialisták által használt „Nokia-dobozos” módszerrel - megvásárolni, hanem az adott, maffiacsaládszerűen működő gazdasági érdekcsoport saját emberét helyezi törvényhozási vagy kormányzati döntéshozó pozícióba, így teremtve meg a szabad rablás „törvényes” kereteit.

A politika legfelső szintjén közszájon forog, hogy egy 70-80 tagú kormány (miniszterek, államtitkárok) létrejöttekor, a kormányalakító miniszterelnök  csupán 8-10 kormánytagot nevezhet meg, a többit közvetlenül a maffiacsaládokat irányító oligarchák „delegálják”. Ahol pedig nagyobb megrabolható közkasszák illetve nagy, még széthordható közvagyon-tömeg van, oda a saját ember mellé a titkosszolgálatoknál szokásos „tartótisztet” is helyeznek. Ő az, aki – bár általában nincs is alkalmazásban - hozza az utasításokat - testközeli saját tapasztalatom szerint nem egyszer kész rendelet- vagy törvénytervezeteket - és viszi az információkat. Találóan állapítja meg erről a helyzetről egy elemző tanulmány, hogy míg egy normálisan működő állam esetében a kormányzati intézmények működtetnek hálózati struktúrákat, addig a rablóbandák fogságába került állam esetében a maffiahálózatok működtetik a kormányzati intézményeket.[11]

Ebben a helyzetben a jogalkotó sem a közjót, hanem gazdasági érdekcsoportok utasításait követi, a jog könnyen és gyakorta leválik erkölcsi talapzatáról, szinte bármi törvényessé tehető és az igazságszolgáltatást jogszolgáltatás, a domináns háttércsoportok jogainak érvényesítése váltja fel. A „maffiaközpontokban” egész csapatok azon dolgoznak, hogy hogyan lehet az adott kör érdekeit befogalmazni a törvénytervezetekbe. A „kedves vezető” azután azokat kötelező szavazásra bocsátja, és utána mindenki nyomja az igen gombot.  Sőt a rendszer odáig fejlődött, hogy ha nem azt a gombot nyomod meg, amit kell, amit eldöntött a háttérből irányító gazdasági érdekhálót kiszolgáló pártvezetés, akkor téged büntetnek meg.

Az Alaptörvény harmadik (földügyi) módosítása kapcsán személyes példával is tudok minderre szolgálni. Az eredetileg meghirdetett, vitákban hosszan kiérlelt és széleskörű társadalmi támogatottságot maga mögött tudó vidékstratégia a minőségi, környezetbarát, élelmezési és élelmiszer-biztonságot teremtő mezőgazdaság kialakítását, a helyi piacok, a helyi gazdaság és társadalom megerősítését, a helyi foglalkoztatás, a föld meg- és eltartó képességének növelését, valamint a város és vidéke kapcsolatainak újraépítését tűzte ki célul. Ennek föld- és birtokpolitikai alapozásaként a földet a helyben lakó gazdálkodó családoknak, a fiataloknak és különösen a demográfiai földprogramban résztvevő fiatal házaspároknak kívánta juttatni, a középpontba a családi gazdaságokat és azok összefogását, szövetkezeteit állította.

Korábbi megállapodásunk alapján a választási majd kormányprogramba és a jogalkotási ütemtervbe is bekerült, hogy ehhez négy sarkalatos törvényre van szükségünk, amelyek valóban jó, ha az alaptörvényben is megjelennek. E „nép-párti” vidékstratégia tehát – jogi kereteit illetően – a föld-, az üzemszabályozási, a családi gazdaságokról szóló, továbbá a szövetkezeti törvényt tekintette meghatározó jelentőségűnek. A földtörvényt, amely – ha nem csupán a spekulánsok szempontjait vesszük figyelembe - lényegesen több mint a földforgalom szabályozása. A családi gazdaságokról szóló törvényt, mert ezt az Európában bevált és saját tradícióinknak is megfelelő - a kis, közepes családi gazdaságok mozaikos szerkezetére épülő - modellt akartuk követni. A szövetkezeti törvényt, amely ezeknek az összefogását teremti meg, versenyképessé téve ezzel e kismozaikos szerkezetet.[12] Végül az üzemszabályozási törvényt, amely azt szabályozza, hogy ki milyen feltételekkel, mekkora térmértékkel és hány birtokot tarthat a kezében.

Amikor 2012 decemberében az Alaptörvény harmadik – úgynevezett földügyi – módosítására került sor, az előterjesztő miniszterelnök ebből a négy törvényből kettőt kihagyott, és helyettük behozott egy új harmadikat. Elgondolkodtató, hogy az vette ki a családi gazdaságokat és a versenyképességüket növelő szövetkezeteiket szabályozó törvényeket, aki egyébként mindig a családokról beszélt és azóta is folyamatosan arról hallani, hogy kis közepes családi gazdaságokat akarunk! Ezek helyett viszont személyesen maga terjesztette elő az úgynevezett „integrált mezőgazdasági termelésszervezést”.

Az eset a törvényalkotási rendszer működése szempontjából is igen tanulságos. A kormánypárti frakcióban is meglepetést keltő, váratlan előterjesztést követően megkérdeztem a mezőgazdasági kabinetvezetőt, Font Sándort, hogy ez mi, amit ráadásul sürgősséggel, rendkívüli eljárásban alaptörvénybe akar a kormányfő rögzíttetni. Azt mondta Font, hogy ő nem tudja! Akkor ki tudja - kérdeztem" Nyomozni kezdtünk, és mint kiderült a modell a következő: az állam monopóliumot teremt, vagy már azzal rendelkezik egy adott területen, amit szabadon koncesszióba adhat akár 50 évre, annak és olyan feltételekkel, akinek és amilyen feltételekkel akarja. Ez történt pl. a szerencsejáték illetve a dohánykereskedelem területén a kaszinókkal és a trafikokkal is. Nos, ennek mintájára készül az állam koncesszióba adni a teljes mezőgazdaságot - a beszerzést, a feldolgozást, az értékesítést, ezek összefogását, mindent.

Ennek hátterében – a belső körökből származó információk szerint – előzetes háttér-megállapodás állhatott. Eszerint az állam az integrációs feladatokat a hét régiónak megfelelően szétosztaná, és egy-egy nagytőkés integrátornak koncesszióba adná több évtizedre. Hogy az erre vonatkozó 2/3-os, sarkalatos törvény ezt hogyan fogja megoldani, az még nem ismert, de ahhoz előbb "államosítani" kell az integrációs feladatokat, hogy azután azokat az állam koncesszióba adhassa. Ezt a koncepciót és az arról történt előzetes megállapodást látszik igazolni az a körülmény is, hogy amikor a frakcióülésen rajtam kívül több hozzászóló is kérdéseket fogalmazott meg, és kísérletet tett arra, hogy az „integrált mezőgazdasági termelésszervezés” helyett a "szövetkezés" és a "családi gazdálkodás", mint alappillérek kerüljenek be az Alaptörvénybe, akkor ezt a miniszterelnök igen ingerülten utasította vissza. Azt a benyomást keltette, hogy e tekintetben alig lehet mozgástere, netán foglya lehet a potenciális nagytőkés integrátoroknak. Ráadásul ugyanerre utal és ennek különös nyomatékot ad a 2013. februári évértékelőjében a „15-20 nemzeti regionális multira”, mint a fejlődés motorjaira, az azokra felfűzött magyar gazdaságra tett utalása is.

Mindez valóban jelentős koncepcióváltást jelez, az a tőkeérdekeltség ugyanis, amelyet rátelepítek egy régióra, és a teljes vertikumot begyűri maga alá, az kiszívja a maradék hasznot is a vidékből. Aztán majd valahol – mondjuk Szingapúrban - alapít egy off-shore gyanús pénzügyi céget, amelyen átmosva a bevételeit, nem kell a közterheket sem viselnie, nem kell adóznia, a közös kasszába befizetnie semmit. A gazdák, a gazdálkodó családok szövetkezete - amelyet pl. a beszerzésre, feldolgozásra, értékesítésre maguk vagy akár a közösséggel, a fogyasztókkal együtt, a gazdálkodást megfinanszírozó termelői-fogyasztói szövetkezetként hoznak létre, az - ezzel szemben visszaosztja a hasznot a létrehozóknak. Így a közösség és a helyi gazdaság, a társadalom szövete erősödik, és - egyetértve Kukorelli Istvánnal – ezek az önálló gazdasági egzisztenciák, megerősödő gazdálkodó családok adhatják – ismét Bibót idézve - egy erős polgári társadalom szilárd alapját. Kiszolgáltatott bérmunkásokkal nem lehet tartós, fejlődő polgári társadalmat építeni.

Az integrált mezőgazdasági termelésszervezés, melyet a családi gazdálkodással és összefogással szemben a törvényhozás – a FIDESZ és az MSZP teljes egyetértésével!!, név szerinti szavazáson – elfogadott és az Alaptörvénybe illesztett, totálisan ellentétes azzal, amit a néppárti vidékpolitika majd a Nemzeti Vidékstratégia meghirdetett. De ezen túl teljességgel ellentétes - és ez a nagyobbik baj - a vidék, sőt „város és vidéke”, az egész magyar társadalom érdekével, ellentétes azzal, ami a vidéknek, de az egész magyar társadalomnak biztonságot nyújtana: kisebb mozaikos szerkezet, önálló egzisztenciák, azoknak gazdasági szempontból is versenyképes hálózattá szervezése. E hálózati gazdaság elképzelésével indultunk, és ebből lett a hét integrátor, a hét tőkeérdekeltség monopolhelyzetének megteremtését célzó sarkalatos törvényi szabályozás.

Miután ez a koncepció számomra is teljességgel elfogadhatatlan, a gazdatársadalomnak és a vidéki közösségeknek tett ígéretemmel szöges ellentétben álló volt, ezért a „kötelező” támogató szavazási utasítás ellenére sem voltam hajlandó ehhez asszisztálni, és nemmel szavaztam. És hogy hogyan is működik ez a törvényalkotás, azt pontosan jelzi, hogy - bár az Alaptörvény a képviselő számára döntési szabadságot garantál - a frakció nemcsak hogy kötelező igen szavazást rendelt el, hanem az elutasító szavazatomért egyenesen komoly pénzbüntetést szabott ki rám.

De nézzünk egy következő, a földhöz kapcsolódó kérdéskört: mik lehetnek a földspekuláció fő motívumai" A csodálatosan gazdag magyar nyelv különféle jelzőkkel látja el a földet: termőföld, szülőföld, anyaföld. Ez önmagában is szépen kifejezi a föld kitüntetett szerepét egy társadalom életében, de egyúttal előre vetíti a spekuláns tőke és a gazdálkodó családok, helyi közösségek földhöz kötődő súlyos érdekütközését is. Nem véletlenül veti rá ugyanis olyan mohón magát a spekuláns tőke arra a termőföldre, amely a gazdálkodó családok számára nem a spekuláció tárgyát, hanem a megélhetésük alapját jelenti. Mik hát ezek a nagytőkés spekulációs szempontok, a földrablás („Land Grabbing”) fő motívumai"  

A földspekuláció alapja egyrészt a világ várhatóan növekvő élelmiszerkereslete, ami stratégiai, nemzetbiztonsági kategóriába emeli az élelmiszertermeléssel szoros kapcsolatban lévő piacokat, természeti erőforrásokat, mindenekelőtt a termőföldet és a vízbázisokat, és kulcspozícióba juttatja mindazokat, akik ezeket az erőforrásokat és piacokat a kezükben tartják. Mindez olyan potenciális nyereséget ígér, amely már eléri a nagy tőkeérdekeltségek ingerküszöbét.

Másrészt a spekuláció arra az EU-val kötött – az első Orbán kormány által kitárgyalt, majd a Medgyessy kormány által aláírt – elhibázott megállapodásra, rossz alkura épül, amely a tőke szabad áramlása kategóriájába engedte sorolni a termőföldet, és amelynek következtében 2014-ben meg kellett nyitnunk a földpiacunkat a külföldi tőke előtt. A hazai (200 eFt – 2 millió Ft/ha) és a nyugat-európai (5-15 millió Ft/ha szántó!) földárbeli különbségek a piac-liberalizáció kézzelfogható közelségében ugyanis elképesztő extraprofit ígéretét hordozzák.[13] Az erős érdekérvényesítő képességű, nagytőkés csoportok még a földpiac tényleges liberalizációja előtt meg akarják szerezni ezeket az erőforrásokat. Ezért a gazdaságpolitikát – akár a politikába beküldött, döntéshozó pozícióba helyezett embereikkel – úgy alakítják, ill. a döntéshozókat úgy befolyásolják, gazdaságilag is „érdekeltté teszik”, hogy azok a gazdasági, piaci, jogi és intézményi feltételek számukra kedvező alakításával elhárítják a spekuláció útjában álló akadályokat.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban zsákmányszerzési, spekulációs megközelítésben nem elhanyagolhatóak azok a közös kasszából megszerezhető, tekintélyes agrártámogatási összegek sem, amiket ma az európai közös agrárpolitika (KAP) a földhasználóknak juttat. Ezek egyrészt a minden hektár megművelt földterület után ma járó mintegy 69 eFt/év/ha normatív, föld-alapú, direkt támogatásokat, másrészt az egyéb – pl. gazdálkodási rendszerekhez (AKG) kötődő – hektáronkénti folyó kifizetéseket, ill. fejlesztési támogatásokat jelentik. Ezek azoknak a családoknak járnának, akikről egyébként a politika nap, mint nap beszél. A tények azonban egészen mást mutatnak. Hova is kerül ez a pénz, kik és mennyit is vesznek ki a közös kasszából" Lássunk néhány tényadatot a VI földügyi jelentésem[14] ezzel foglalkozó fejezetéből.

Két időkeresztmetszet, a 2011-es és a 2013-as év támogatási adatai alapján az első 30 – mindkét vizsgált évben legnagyobb támogatásban részesült – vállalat céghálóit visszabontva pl. az állapítható meg, hogy a támogatási rendszer legnagyobb haszonélvezője 6 nagy tőkeérdekeltség volt. Ezek a formálisan ugyan különböző politikai oldalakhoz kötődő, de ténylegesen egységes gazdasági érdekhálót alkotó korporációk sorrendben: Csányi Sándor Bonafarm csoportja, Nyerges Zsolt és Simicska Lajos Mezort csoportja, Leisztinger Tamás Forrás csoportja, Mádl István Agroprodukt csoportja, Helmut Gsuk, Dorogi Árpád és Zászlós Tibor GSD csoportja valamint Kárpáti László, Harsányi Zsolt és Délity József Hódmezőgazda Zrt. vezette KHD csoportja. A politikai pártok versenye lényegében ezek kiszolgálásának lehetőségéért folyik. Ebben a helyzetben persze a magyar társadalomnak az az elvárása sem fog sohasem teljesülni, hogy történjen meg a rablóbandák és az ország kifosztásáért felelősök elszámoltatása, mert a „nappalos műszak” nem fogja soha az „éjszakás műszakot”, vagy fordítva elszámoltatni. Közös az érdek.

Ez az első 6 legnagyobb korporáció a közös agrárkasszából 2011-ben közel 14 milliárd Ft terület alapú és fejlesztési támogatáshoz jutott. Az általuk használt, támogatott földterület meghaladta az 58 ezer hektárt. Csak összehasonlításként: a 300 ezer honfitársunkat közvetlenül érintő „Tanyafejlesztési program”-ra ugyanekkor a közös kasszánkból mindössze 1 milliárd Ft jutott. A 2013-as agrártámogatási adatok ugyanakkor azt is mutatják, hogy az erőviszonyok stabilak, hiszen ugyanaz a 6 nagy tőkeérdekeltség vezeti a rangsort. A változás csupán annyi, hogy a Nyerges-Simicska féle Mezort-csoport megelőzte a Csányi-féle Bonafarm-csoportot, az általuk felvett összegek pedig igen jelentősen megnövekedtek. Ez az első 6 legnagyobb korporáció a közös agrárkasszából 2013-ban már mintegy 19,2 milliárd Ft támogatáshoz jutott, az általuk használt, támogatott földterület pedig meghaladta a 103! ezer hektárt. Birtokaik mérete tehát messze meghaladja a legnagyobb, hajdan volt nemesi nagybirtokok méreteit is.

A támogatások eloszlása, az azokhoz való hozzáférés egyébként is elképesztően aránytalan, és a kialakított rendszer egyértelműen a politika-közeli nagy tőkeérdekeltségeket részesíti előnyben. A K-Monitor elemzése szerint[15] a gazdaságok felső 10 %-a teszi zsebre a támogatások 74!%-át. A következő tíz százalék már csak a teljes támogatás tizedét kapja, hogy végül a legalsó tized csupán a 0,3!%-nyi mértékben részesüljön a támogatásokból.

A változás dinamikáját vizsgálva az állapítható meg, hogy a 6 legerősebb tőkeérdekeltség 2011-hez képest 2013-ra mintegy 38!%-al tovább tudta növelni az agrártámogatási összegét, a közös agrár- és vidékfejlesztési kasszából megszerzett forrásait, támogatott földterületeit pedig ugyanezen két év leforgása alatt 58 ezer ha-ról 103! ezer ha-ra – 76,5%-al – növelte. Ennek ráadásul igen jelentős részét teszik ki az államtól pályázati úton vagy megbízási szerződéssel bérelt területek. Ők lennének tehát a „helyben élő, gazdálkodó családok”, a „kérges tenyerű gazdák”, akikhez – a kormányzat szerint 20 hektáros léptékben – az állami földterületek és a támogatások kerülnek" Igaz persze, hogy van Csányi, Nyerges vagy éppen Leisztinger család is, de a közgazdaságtan és az üzemtan egyáltalán nem ezekre a „családi gazdaságokra” gondol. És aki „a magyar föld maradjon magyar kézben” egyébként helyes jelszavát hirdeti, annak is látnia kell, hogy ez nem elég, mert nagyon különböző „magyar kezek” vannak. A földnek és a támogatásoknak egy valóban nép-párti vidékstratégia szellemében a helyben élő gazdálkodó családokhoz és a fiatalokhoz kell kerülnie!

Az állami földbérletek ügye, azok pályáztatás nélküli, megbízási szerződéses illetve pályázatos formája egyébként is egy olyan indikátor, amely világosan megmutatja a szándékokat, a gondolat, a szó és a tett ellentmondásos viszonyát. Lássunk hát néhány ezzel kapcsolatos tényt is.

A lejárt bérleti szerződésű állami földek pályáztatás nélküli, „megbízási szerződéses” – a nyilvánosságot megkerülő - bérbe adásának egyik módszereként az NFA meghirdeti ugyan az adott, lejárt szerződésű földrészletre a bérleti pályázatot, ám azt utólag érvényteleníti, és – a föld megművelésének kötelezettségére hivatkozva – a nyilvánosság teljes kizárásával, megbízási szerződéssel az előre kiszemelt „nyertesnek” adja bérbe. Az utóbbi időben ennek egyre több példájával találkozunk, amelyek közül talán a somogyi Bábonymegyer gazdáinak esete kapta a legnagyobb sajtónyilvánosságot.  Itt az állami földbérlet-pályázaton mintegy ezer hektár területet hirdettek meg, végül azonban a pályázatot sikertelennek minősítették, nem hirdettek eredményt. Ehelyett az összes földet megbízási szerződéssel egyéves használatra egy önkormányzati képviselő nagygazdának, valamint egy lajoskomáromi tejfeldolgozó üzemnek adták, és a helyi gazdák még azt a kis területet sem tudták megtartani, amelyen az állataikat húsz éve legeltették.

A másik – tán még kiterjedtebben alkalmazott – módszer szerint a lejárt bérleti szerződésű területekre az NFA különböző indokokkal nem is hirdet földbérleti pályázatot. A meg nem hirdetett területek használói – helyben általában köztudottan – abból a tőkés társasági nagybirtokos körből kerülnek ki, akikkel úgymond „a vidék békéje” érdekében és jegyében a kormányzat már 2011. elején megállapodott. És valóban, az NFA 2013 őszén sok esetben immár negyedszer is meghosszabbította ezeket a nyilvánosság elől elzárt megbízási szerződéseket. Ebbe a körbe tartozik pl. Fejér megyében a lepsényi földek esete. Itt a korábbi földhasználóval – a Nyerges Zsolt szolnoki ügyvéd és Simicska Lajos „kormány közeli” nagyvállalkozók érdekeltségi körébe tartozó Mezort Zrt. leányvállalatával, a Dél-Balaton Agro Kft-vel – kötött immár sokadszor megbízási szerződést az NFA. Pedig a felszabaduló több száz hektár földre évek óta váró, a birtokpolitika hivatalosan meghirdetett irányelveinek minden tekintetben megfelelő, helyi, gazdálkodó családok 2010 óta folyamatosan kérik, hogy a saját településük határában lévő állami földterületeket bérbe vehessék.

Úgy tűnik tehát, hogy az NFA az állami földek pályáztatás nélküli, megbízási szerződéses bérbeadását csupán kiválasztott érdekeltségek esetén, a nyilvánosság teljes kizárása és gyakran éppen a helyi gazdálkodó családok kiszorítása szándékával alkalmazza. Nem véletlen, hogy ebben a körben szinte kizárólag nagy tőkeérdekeltségeket, társas és egyéni nagygazdaságokat, tőkés nagybirtokokat találunk. Vizsgálataim szerint a több mint 24 ezer ilyen módon bérbe adott állami birtoktest közel 75 %-át társas vállalkozási, azaz gazdasági társasági (Rt., Kft., Bt.,) (63,2%) és szövetkezeti (11,4%) formában működő illetve magán nagybirtokok használják. A vidékfejlesztési kormányzat tehát a lejárt bérleti szerződésű területeken adott nagybirtokos csoportoknál és tőkeérdekeltségeknél széles körben alkalmazza e pályáztatás nélküli, megbízási szerződéses földbérleti rendszert, ám – pl. a fontos közfeladatokat ellátó, nemzetközi hírű Kishantosi Vidékfejlesztési Központ Közhasznú Nonprofit Kft. elutasítása esetében – nem átall arra hivatkozni, hogy „tőkés társaságoknak nem ad bérbe állami földterületeket”, továbbá arra, hogy „a lejárt bérleti szerződésű területeket meg kell pályáztatnia”.

A megbízási szerződéses bérbeadási forma mellett a másik, a pályázatos állami földbérleti rendszer és alkalmazásának „eredményei” is súlyos bizonyítékokkal szolgálnak az eredeti föld- és birtokpolitikai koncepció megváltozására. Ennek néhány – a VI földügyi jelentésemben összefoglalt – adatát és jellemzőit vizsgálva pl. azt látjuk, hogy sok nyertes pályázó igen kis földterület, igen kevés nyertes pályázó viszont nagy földterület bérleti jogához jut. A kisebb nyertes méretkategóriáktól a nagyobbak felé haladva a nyertes érdekeltségek és pályázók száma rohamosan csökken, ám az általuk elnyert földterület és Aranykorona érték egyre jobban nő.

A nyertes érdekeltségek és pályázók legalsó népes csoportja, mintegy 660 pályázó, a nyertesek közel  37%-a 10 ha alatti területhez jutott, és az összes aranykorona értéknek csupán 5,2%-át, az összes területnek pedig mindössze 3,7!%-át tudta bérbe venni. A nyertesek legfelső szűk, kis létszámú csoportja, mindössze 34 érdekeltség 94 pályázója, a nyertes érdekeltségek 2!%-a ugyanakkor 300 ha feletti területhez jutott, és az összes aranykorona értéknek és területnek 24-25%-át megszerezte. Ráadásul e 34 legnagyobb érdekeltség a pályázati úton megszerzett fenti területeken, a 367! db birtoktesten túl pályáztatás nélküli megbízási szerződéssel további 730! db állami földrészlet bérleti jogát is megkapta a földalaptól.  Ez utóbbiak összterülete és egyéb jellemzői ráadásul nem is tudhatók, mert az NFA a területre vonatkozó, ill. a szerződési feltételeket nem hozza nyilvánosságra.

Érdemes tán külön is megemlíteni néhányat a VM vezetése által emlegetett átlagot messze meghaladó, 1.000 hektárnál is nagyobb állami földbérlethez jutott érdekeltségek – a Szabó Csaba földügyi miniszteri biztos megfogalmazása szerinti „olimpiai bajnokok” - közül. A Csákvári Mg. Zrt. vezérkara pl. 31! db. nyertes pályázattal közel 2.000 ha állami földterület bérleti jogához jutott úgy, hogy valamennyi pályázata nyert. Ez arra a miniszteri és államtitkári csúsztatásra is rávilágít, ami abból származik, hogy a nyertes pályázatok számát összemossák a nyertesek számával. Ezt az eredményt például a VM vezetése úgy jelentené be, ha egyáltalán szóba hozná, hogy „31 család használja most már azt a földet, amit eddig 1 érdekeltség bérelt, tehát megsokszoroztuk a földhasználók számát.”  De ugyanez a helyzet pl. a Lázár János rokoni köréhez tartozó Gorzsai cégcsoport (24 db. nyertes pályázattal mintegy 1.400 ha), az Orbán Viktor közvetlen baráti köréhez tartozó Mészáros Lőrinc (25 db. nyertes pályázattal több mint 1.300 ha), a Budai Gyula rokoni köréhez tartozó Gerzsánszki Lajos (41 db. nyertes pályázattal mintegy 1.100 ha) vagy éppen a Tállai András rokoni köréhez tartozó Demeter Péter (11 db. nyertes pályázattal közel 1.000 ha) esetén is. Csak ez az 5 érdekeltség önmagában 132 db nyertes pályázattal büszkélkedhet, amivel közel 7.000 ha állami földterület bérleti jogát szerezte meg úgy, hogy valamennyi beadott pályázatuk nyert, sőt közülük pl. Mészáros Lőrinc már az előtt elkezdte a később elnyert területek művelését, hogy azok pályázati kiírása megjelent volna, ami a korrupció, az előzetes lezsugázás, a hűbéri birtokadományozás sötét árnyát vetíti az egész állami földbérleti rendszerre.

Nem kell különösebben tán azt sem magyaráznom, hogy az 5 érdekeltség 132 db. nyertes pályázata nem 132 család földhasználati kérdéseit oldotta meg, ami a nép hivatalos állami megtévesztésének szándékára utal, annak alapos gyanúját veti fel. De ugyanezt a célt szolgálhatja a sok kicsi és a kevés nagy nyertes is, ami egy igen jól hangzó - és a VM által gyakran emlegetett - 20 ha körüli (28,7 ha/szerződés) átlagot ad. Mindez egy olyan tudatos, a tényleges helyzetet és törekvéseket a közvélemény elől elrejtő pályáztatási stratégiára utal, amely a területek jól meghatározott – nem több mint 5-30%-át – sok apró egységben kis érdekeltségeknek szétszórja, miközben – a jelek szerint előzetes megállapodás alapján – a területek 70-95%-a egy szűk kör nagy érdekeltségeihez kerül. A sajtó-nyilvános propaganda és a népnek szóló kommunikáció eközben a sok kicsit mutatja, és hallgat a nagy, erős érdekérvényesítő képességű nyertesekről, egymással is kapcsolatban álló, előnyben részesített érdekcsoportokról. A „keveseknek sokat, sokaknak keveset” elv gyakorlati érvényesülését jól szemléltetik a feldolgozott pályázati eredmények. A tragikus a dologban egyebek mellett az, hogy a valamihez azért hozzájutott kicsik még ezért is hálásak az „uraiknak”, és hajlandóak az egész rendszert nyilvánosan védelmükbe venni.

De beszéljünk most már inkább arról, hogy mit is kellene vagy lehetne tennünk. A vázolt helyzetből kiindulva nem kisebb a feladat, mint hogy meg kell próbálnunk leválasztani a „felvilágot az alvilágról”, magát az államot, ezt az egész állami döntéshozatali rendszert a háttérből irányító maffia hálózatról, és vissza kell helyeznünk erkölcsi talapzatára. Nem lehet többé – Budai után szabadon - törvényes, ami erkölcstelen, és – Lázár után szabadon - nem érhet soha többé csak annyit az ember, amennyi az összeharácsolt vagyona.

Szép feladat, de hogy lehet egyáltalán ehhez hozzákezdeni" Miután a viszonyainkat alapvetően meghatározó törvények az Országgyűlésben születnek, a helyi közösségeknek a saját embereiket kell oda bejuttatniuk. Ma ugyanis a pártközpont választja ki a jelöltet, odateszi, mint egy pohár vizet az asztalra, és ráírja, hogy MSZP vagy Fidesz vagy valami más. A helyi közösség nem is ismeri, sokszor fogalma sincs arról, ki ő, miért és hogyan vált jelöltté, és kiválasztására semmiféle ráhatása nincsen. A jelölés egyedül a pártközponttól, vagy még inkább a „kedves vezetőtől” függ, fő szempontja pedig a feltétlen lojalitás. Az, hogy „használható” legyen, aki adott esetben megnyomja a megfelelő gombot, erős a kiszolgáló hajlama, és feltétlen számára ennek a helyzetnek az elfogadása. A mai „döntéshozó politikai elit” kiválogatása szinte kizárólag ezen egyetlen szempont mentén történik.

Ezen változtatni csak úgy lehet, ha elfelejtjük ezeket az odatett pártkatonákat, és a közösségek maguk állítanak őket képviselő, hiteles embereket. Régen voltak a magyarságnak ilyen vezetői, akiket az életük, a becsületük, tisztességük hitelesített a közösség előtt, akiket nem is választottak, hanem belenőttek ebbe a szerepbe. Nos ha vannak ilyen helyben hiteles emberek, akkor őket kell rávenni és abba a helyzetbe hozni, hogy képviseljék a saját közösségüket. Ez nem csak egy közösség, egy térség, hanem egyúttal hivatásrendi képviseletet is jelentene, hiszen mindenki valamilyen hivatáshoz is kötődik. A nagy kérdés persze az, hogy egyáltalán vannak-e még olyan helyi közösségek, amelyekre építeni lehet. Van-e választókerületenként harminc ember, aki hajlandó is tenni a változásért, és arra szövetkezik, hogy egy olyan valakit próbál helyzetbe hozni, aki nem a pártközpontnak lesz felelős, hanem annak a közösségnek, aki őt a törvényhozásba juttatta. És van e egyáltalán 106 ilyen tisztességes ember még ebben az országban, aki ráadásul vállalja is ezt a szerepet"

Egy ilyen Országgyűlésben persze viták lesznek, ott nem működik az a modell, hogy két nap alatt alaptörvényt módosítunk. Bár ez a rendszer nem vetekszik a diktatúra „hatékonyságával”, ám azért valószínűleg sokkal messzebbre jutna a magyar társadalom, ha megvitatná a problémáit, majd a közösen kiérlelt vélemény alapján hozna döntéseket és alkotna a közjót szolgáló törvényeket. Bizonyára sokkal jobban járnánk egy ilyen döntéshozatali intézménnyel és rendszerrel, mint a „pártokráciával”, ami láthatóan a végső stádiumába jutott, és tökéletesen összeépült azzal a háttér gazdasági maffia hálózattal, amely a tényleges döntéseket hozza és dirigálja a politikát.

Ahhoz azonban, hogy idáig egyáltalán eljuthassunk, nyitogatni kell a szemeket, meg kell teremteni a nyilvánosság helyi és országos fórumait, intézményeit, és meg kell a közösségnek védenie mindazokat, akik vállalják ezt a nyilvánosságot. Ennek segítésére jött létre a TESZ mozgalom,[16] mert erre a mai – gazdasági maffiacsaládoktól és az azokat kiszolgáló politikai pártoktól függő – média teljességgel alkalmatlan. Ma a médiumok csak arról szólnak, úgy működnek, amint azt a hatalmi manipuláció szempontjai diktálják. Ezzel szemben kell megmutatnunk a tényeket. Én sem tettem semmi mást a földügyi jelentéseimmel, minthogy – akárcsak a Gyurcsány-Bajnai vészkorszak idején - a hivatalos honlapokon kaotikusan megjelenő adatokból igyekeztem „képeket” összerakni, következtetéseket levonni, és ezeket a rendezett tényeket próbáltam és próbálom eljuttattam az emberekhez. Gyurcsány alatt pl. egy ilyen több száz oldalas tényfeltáró, oknyomozó elemzés alapozta meg, támasztotta alá a 2005-ös nagy gazdademonstrációt. Én – a hatalmi elit pechjére - annyival vagyok tán jobb helyzetben másoknál, hogy tudom a módját, hogyan kell a bárki más számára is hozzáférhető adatokból információt kinyerni. Egész életemben – igaz a tudomány területén, de – ilyen adatelemzésekkel foglalkoztam. Ezzel tudok hát segíteni, mert a szándékosan zavarosan közzétett adattömeget a nap gondjaival elfoglalt ember az életben át nem látja, csak legfeljebb gyanakszik, és már tényleg szinte fizikai fájdalmat okoz számára az a „szilágyibélás” ábrákkal tűzdelt, lebutított lelkesítő sikerpropaganda, ami kezd emlékeztetni az Észak-Koreában volt „lendületbrigádokra”. A statisztikai hivatal minden nap kiad egy újabb sikerjelentést arról, hogy aznap éppen mi növekedett.

A félrevezetés, dezinformálás e közegében nagyon mást nem lehet tenni, mint azt, hogy a tényekkel szembesítjük az embereket, amit ki-ki egybevethet azzal, amit a médiában minden nap hall. Egy ilyen kommunikációs stratégiával szemben csak az lehet eredményes, ha nyitogatjuk a szemeket, és arra ösztönözzük az embereket, hogy inkább a saját tapasztalataiknak és a tényeknek higgyenek. Csak így lehet – ahogyan ezt Thomas Mann elbeszélésében drámaian leírta[17] - a „marioi” társadalmat a „cipollai” hipnózisból felrázni.  Lehet persze segíteni a fölismerést, lehet mindenki számára érthetően elmagyarázni, hogy mi is történik itt velünk - és ez az egyetlen dolog, amit felelős értelmiségiként fel lehet és fel is kell vállalni. Ki más tehetné ezt meg, mint egy felelős, népre tekintő értelmiség, amely képes átlátni és értelmezni a viszonyokat" Ám nép nélkül a legjobb szándékkal és a legnagyobb tudással sem lehet változást elérni.

Legegyszerűbb az igazat mondani. „Megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket.” (Jn. 8, 32.) A lelki szabadság, belső béke előfeltétele az igazmondás. Persze én is pontosan tudom, a politikai terepen nagyon ritka, hogy valaki azt mondja, amit gondol, vagy azt teszi, amit mond. Az pedig, hogy a három egy azon személynél egyszerre történne meg, az szinte kizárt. De higgyétek el: erkölcsi alap nélküli, hazug, velejéig romlott, korrupt, félfeudális, hűbéri rendszerrel nem lehet jövőt építeni. Vissza kell térni az erkölcsi normáinkhoz és az alapértékeinkhez: a családhoz, a helyi közösségekhez, a társadalmi szolidaritáshoz és a természeti értékekhez. Ezekből kell újraépíteni közösségeinket, a társadalmat és az országunkat.

És még valamit. Az egyik volt államtitkár barátom, aki már előttem néhány héttel kilépett a kormányból, távozását bejelentve beszélt a miniszterelnökkel, és fölvetette, hogy nagy baj lesz abból, ha – amint látszik - kettészakad a társadalom. Az egyik oldalon - különösen a külső és belső perifériákon, vidéken - milliók nyomorognak, a másikon viszont elképesztő luxusban él egy egészen szűk kör. A megszólított erre azt volt szíves válaszolni, hogy „majd a Pintér elintézi”. Jóhiszeműen azt gondolhatja erről az ember, hogy majd biztosan közmunkát adnak a leszakadóknak, de tartok tőle, hogy hagyományosabb belügyi eszközökre gondolt. Mert valahogyan majd kezelni kell az éhséglázadást, vagy a társadalom szétszakadásának egyéb súlyos következményeit. De ez egy szolidáris társadalomban, egy magát kereszténynek, nemzeti elkötelezettségűnek valló vezetés számára egyszerűen nem lehet karhatalmi probléma, nem lehet a fegyveres testületek ügye! Idáig semmiképpen sem szabadna eljutnunk, jó lenne ezt megelőzni.

Hát ezért beszélek én a tényekről, és a gyerekeink meg az unokáink miatt próbálok másokat is rávenni a változtatásra. Semmi más – pl. kormánydöntögető - szándékom ezzel nincs. Onnan én egyébként is önként jöttem el, nem elküldtek. Azt mondta a miniszterelnök nekem nagy nyilvánosság előtt az egyik frakcióülésen, hogy „Nem fogunk belőled mártírt csinálni, addig maradsz, amíg kibírod...” De átérzem és vállalom a saját felelősségemet. Egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül amellett, ami itt velünk történik, és nem fogadhatjuk el a hatalmi manipuláció Chomsky és mások által is leírt módszereit. Különösen nem az értelmiség, amelynek éppen a nemzet lelkiismereteként kellene létéből fakadó küldetését teljesítenie, és amelyet már azért is súlyos felelősség terhel, hogy idáig juthattunk. Segítsük hát a társadalom eszmélését, és változtassuk meg együtt az életünket!



[1]A Magyar Népfőiskolai Társaság, a Bibó István Népfőiskolai Alapítvány és a Balatonszepezdi Népfőiskola által, 2014. augusztus 30-án, Balatonszepezden,"Beszélgetés a diófák alatt (értékekről - problémákról - nemzetről - hazáról)" címmel megrendezett országos találkozón elhangzott előadás szerkesztett szövege. http://www.nepfoiskola.hu/userfiles/file/Hirek/20140723_beszelgetes_a_diofak_alatt_meghivo.pdf

[2]Az előadó: Ángyán József egyetemi tanár, az MTA doktora, volt országgyűlési képviselő, a volt Vidékfejlesztési Minisztérium egykori parlamenti államtitkára.

[3]Noam Chomsky (2011): How the world works...”, Soft Skull Press, Berkeley, California, USA, 336 p.

  http://avaxhm.com/ebooks/Politics_Sociology/1593764278.html

[4]Sylvain Timsit (2002): Stratégies de manipulation, http://www.syti.net/Manipulations.html

[5]Noam Chomsky tízparancsolata része az életünknek" – Így működik a manipuláció.

  http://vilaghelyzete.blogspot.hu/2013/01/noam-chomsky-tizparancsolata-resze-az.html

[7]Ady Endre (1911): Seregesen senkik jönnek, Nyugat, Budapest, IV. évf. 6. sz. 548. p.

[8]Ángyán József – Ónodi Gábor (2003): Mi történik itt a vidékkel" (Agrárblöffök, elhallgatások és „lezsugázások”), A  Falu, 2003. Tél, XVIII. évf., 4. sz., 5-24. p.

[9]David C. Korten (1996): Tőkés társaságok világuralma, Kapu Kiadó, Budapest, 448 p. 

[10]György Lajos (2000): Tud itt valaki megoldást" (In: Gadó György Pál (szerk.): A természet romlása, a romlás természete, Föld Napja Alapítvány, Budapest, 216 p.), 191-207. p.

[11]Jancsics Dávid: Az egész almásláda rohad – korrupció a csúcson, HVG, Budapest, 2014. június 6., péntek

   http://hvg.hu/itthon/20140606_az_egesz_almaslada_rohad_korrupcio

[12]Nem „skanzen” ez, ahogy pl. Raskó György minősíti, hanem egy működőképes, rugalmas modell, amelyben 30-100 hektáron kiválóan megél egy család mondjuk Svájcban, vagy Ausztriában. Nem is rosszul. Bár a közelébe jutna Magyarország ennek! Ha ez valóban skanzen lenne, akkor Európában már valószínűleg régen meg is szűnt volna a mezőgazdaság, ám ez szemmel láthatóan nem így van. Oly annyira nem, hogy pl. a kisparaszti gazdálkodást soha fel nem adó, ma is a fenti méretekkel jellemezhető és ugyanahhoz az Európai Közösséghez velünk együtt csatlakozott Lengyelország állattenyésztése még saját hazai piacairól is kiszorította azt a magyar állattenyésztést, amely mára jószerivel a gigaméretű, szakosított, iparszerű állattartó telepekre szorult vissza. És akkor Franciaország, Németország vagy éppen Dánia ugyancsak fenti méretekkel, családi gazdasági és szövetkezeti modellel jellemezhető „versenyképtelen skanzen-mezőgazdaságáról”, vagy falvainak, vidékének állapotáról már ne is beszéljünk. (http://atv.hu/belfold/20120227_rasko_gyorgy)

[13]Szilágyi Péter Zoltán (2008): Külföldiek termőföldtulajdon szerzése Európában, Ogy-i Könyvtár, Bp., 46 p.

[14]Ángyán József  (2014): VI jelentés a földről, http://kielegyenafold.hu/angyan_jelentesek.php

[16]TESZ: Tisztesség és Emberség Szövetsége - https://hu-hu.facebook.com/tesz.info

    https://www.youtube.com/watch...v=SfKzD_hZ_lo

[17]Thomas Mann (1930): Mario és a varázsló (tragikus úti élmény), http://mek.oszk.hu/00400/00438/00438.htm

 






Cikk megjelenésének dátuma: 2014. 11. 30.

© 2013 Kié legyen a föld?